Klasszikus Vámpír

A klasszikus variáció szerint a vámpírok sírjukból kikelt holtak, bőrük sápadt, nagy szemfogaik vannak, sok esetben csúnya, gyakorlatilag gondolkozni képtelen, járkáló élőhalottak (zombik), de többségében földöntúli szépséggel, csáberővel felruházott emberszerű alakok. Olyan éjszakai lények, akik nem mehetnek ki a fényre, az éjszaka leple alatt tevékenykednek, és vagy csak úgy mehetnek be egy házban, ha bekopognak és behívják őket (ld.: a Görög mitológiában), vagy a különleges képességeikkel képesek akárhová bejutni, bár megszentelt földre (templomok, kápolnák) többnyire nem. Koporsókban alszanak, félnek a napfénytől, a feszülettől, fokhagymától és a szentelt víztől, legyőzésükhöz karót kell döfni a szívükbe, le kell vágni a fejüket és el kell égetni őket. Kilétükkel többnyire tisztában van a környezetük, de rettegnek tőlük, ezért tehetetlenül tűrik jelenlétüket. Ilyen történetekben általában valamilyen vidéki kastélyban élő, halhatatlan (hiszen már egyszer meghaltak) várurakról van szó (ld.: Nosferatu; Vlad Tepes/Drakula-históriakör; Báthory-legenda), akik képesek befolyásolni mások akaratát, hipnotizálni az embereket, ha úgy tetszik. Általában emberfeletti képességeik vannak: erő, alakváltás, köddé válás, repülés, az állatok és más lények feletti uralom. Áldozatuk a harapásuktól többnyire maga is vámpírrá válik, kikelve sírjából, ahova azért temetik, mert előbb belehal a harapásba. Néhol ehhez előbb teljesen ki kell szívniuk áldozatuk vérét, és megint máshol inniuk kell a vámpír véréből is. Van, hogy áldozatukat egy-egy vérszívás alkalmával nem ölik meg, hanem visszajárnak hozzá egyfajta síron túli szeretőként.